Kossuth Lajos levele Koós Ferencz volt Kossuth-huszárnak

Kossuth Lajos (1802-1894) levele Koós Ferencz (1828-1905) református lelkész, kir. tanácsos, tanfelügyelő, író, volt Kossuth-huszárnak.  Szenvedélyes hangú saját kézzel írt levelében nyilatkozik, hogy milyen feltétellel tér haza száműzetéséből.  Jelzi, hogy tudomást szerzett arról, képviselővé választották, de a hivatalt nem fogadhatja el, hiszen „alig van ember Hazánkban, a ki ne tudná, miként én, – akármi is történjék velem – csak mint a függetlenségért küzdő, vagy az Osztrák Kapocsból kibontakozott Magyarország szabad polgára mehetek haza…” „… de ha e reményem teljesül annyi bizonyos, hogy Magyarország nem lesz sziámi ikerségben az Osztrák Birodalommal, hanem vagy független lesz, vagy talpon lesz hogy azzá legyen mikor én szent földére lépek. Vagy így, vagy soha.”  Kelt.: Turin, 1870. sept. 7. 2 lev. 3 beírt oldal és két sor aláírással, fekete keretes levélpapíron. A levél kihajtva, kétoldalt üvegezett keretben. Szélein és az egyik oldalon hajtásnál javítva. (A levél mérete kihajtva 27 x 20,7 cm.) Levelét megkésbe egy sürgönyre válaszolva írja, amelyből nehezen olvassa ki a levél írójának címét, amit le is ír. Koós Ferencz a levél keltezésekor a dévai majd a máramaros-szigeti tanítóképző igazgatója. A levélben Kossuth által „Mártonyos”-nak olvasott hely valójában Máramaros.

Koós Ferencz, mint Kossuth-huszár a deés-kolozsvári hadosztályban küzdött. 1849 után bujdosott; majd a marosvásárhelyi Török-Horváth-Gaálféle összeesküvés miatt 1852. jún. 13. bezáratván, fogva volt hat hétig. Miután a papi pályát bevégezte, két évig maradt a kollegiumban, hol könyvtárnokoskodott és osztálytanító volt. Innét 1854-ben meghívatott a zilált helyzetben levő bukaresti ev. ref. egyház papjának és ezen állomást 1855. ápr. 1. el is foglalta. Hogy egyházát a román kormány és az idegenek előtt képviselhesse, megtanulta a német, román és franczia nyelveket. Hívei szeretetét csakhamar megnyerte; híveit felkereste házuknál és oktatta őket ott is. 1856-ban építette és szereltette fel a bukaresti ev. ref. magyar iskolát; 1857-ben öntette a két új harangot, 1858-ban közbenjárására az egyház ingyen temetőhelyet kapott. 1863–66-ig építette egyházával a pompás templomot; az építéshez megkivántató pénz nagy részét két év alatt maga gyűjtötte össze Erdélyben és Magyarországon; sőt felkereste Kuza fejedelem nejét, ki száz aranyat adott e czélra s jelenlétével emelte a templomszentelés ünnepélyét. 1857-ben alapította a Honnia magyar olvasókört, mely után később megalakult az iparos egylet. E két egyletből és a szintén K. által alapított temetkezési társulatból alakult aztán a bukaresti magyar társulat. Később megkeserítették ottlétét és e miatt 1869. jún. 12. visszament a magyar hazába. 1870-ben a dévai állami tanítóképző igazgatójává neveztetett ki; három év mulva Máramaros-Szigetre helyeztetett át ugyancsak az ottani tanítóképző igazgatójává. 1876-ban Besztercze-Naszódmegye tanfelügyelőjévé neveztetett ki; 1878. Brassó- s Fogarasmegye tanfelügyelője lett; 1881. Fogaras külön tanfelügyelöt kapott és ő Brassómegye tanfelügyelőjének maradt meg. Rábeszélésére kerületében hat község elfogadta az állami iskolát; a tanítók nejeivel, államsegély mellett, taníttatta a női munkát és a községekben óvóintézeteket állíttatott fel. 1862 óta a berlini magyar egyletnek, majd a brassó- és máramarosmegyei hivatalos tantestületeknek, a brassói polgári körnek tiszteletbeli tagja; az erdélyi magyar közművelődési egylet brassói fiók-körének 1885 óta elnöke s 1888 óta az erdélyi evang. ref. egyház közgyűlésén a romániai ev. ref. egyháznak világi képviselője. Ő felsége 1883-ban kir. tanácsosnak nevezte ki. 1893-ban nyugdíjaztatott és azóta Kolozsvárt élt.